Érdekes álmom volt november 5. éjjelén: sarki fény borította be az eget idehaza. Általában szürreálisnak tartom az ehhez hasonló álmaimat, de most nagyon is valóságos volt. Pár órával korábban a Naplás-tavi kilátóban voltunk Emivel és Bangóval fotózni, és nagy fáradtságomban bele se gondoltam, mennyire álomszerű a helyzet, amiben vagyok. Csak fotóztam.

Nem tudnék varázslatosabb természeti jelenséget mondani, kiskorom óta ámulatba ejtenek. Ennek három oka lehet:

1. A Mackótestvér című mese.

2. Szeretem a kihívásokat, és magyarországi lakosként talán épp arra az arany középútra esnek, hogy nehéz őket megfigyelni, de nem annyira, hogy elérhetetlennek tűnjenek. 30 ezer Forintért 5 óra alatt Izlandon lehet az ember (november elején március elejére foglalva), és a legszerencsésebbek már a repülőről láthatják a fényeket.

3. Fotósként már az is elégedettséggel tölt el, ha a szabad szemmel látható valóságról hű képet tudok alkotni, arról nem is beszélve, mikor annál többet is sikerül lencsevégre kapni. Az éjszakai képeknél márpedig ez gyakran így van, ugyanis fény hiányában jelentősen romlik a látásunk – főleg, ha színekről van szó – , a modern kameráknak viszont egyre kevésbé vannak ilyen limitációik.

Kis (óriási) szerencsével, jelentős geomágneses viharok esetén Magyarországról is láthatóvá válhat az auróra, és ezen a vasárnapon ez pontosan így történt.

Én sajnos a többséggel együtt semmit nem láttam az egészből. Valószínűleg éppen a dugóban ültünk Emivel, amikor kirobbantak a fények. Hazaérve láttuk, hogy ezzel van tele a média, és megegyeztünk, hogy b̶e̶k̶a̶p̶h̶a̶t̶j̶a̶ ̶m̶i̶n̶d̶e̶n̶k̶i̶ milyen szerencsés, aki látta, majd elkezdtük mániákusan figyelni a webkamerákat és az előrejelzéseket, nem-e fog megint felerősödni az auróra.

Este fél 11 fele úgy tűnt, mintha ismét erősödnének a fények, ezért sietve kimentünk a Naplás-tóhoz. Nem láttunk semmi rendhagyót az égen, az esélytelenek nyugalmával sétáltunk fel a kilátóhoz.

Beállítottam a kamerámat, és kb. negyed óra timelapse-ezés után rózsaszín fényt láttam előtűnni a képernyőn. Akárhogy hunyorítottunk, semmit nem láttunk szabad szemmel az aurórából, de a kamerán látszott, hogy igenis ott van. Ez azzal magyarázható, hogy a látásunkért felelős kétféle receptorsejt (csapok és pálcikák) közül csak az egyik fajta tud különbséget tenni a színek között (csapok), és sötétben nem ezek aktiválódnak, hanem a fényerősségbeli különbségeket érzékelő társaik (pálcikák). A mi megfigyelő állomásunkról nézve nem volt akkora eltérés az auróra és az ég fényereje között, hogy a pálcikáinkkal észlelhető legyen, és a kettő közül egyik sem volt elég világos ahhoz, hogy a csapjaink érzékeljék a színüket. A kamerám szenzorának nincsenek ilyen korlátai, így történhetett meg, hogy a képernyőjén rózsaszín fényt láttunk arra, ahol szabad szemmel csak az üres égalja tátongott.

Itt van az est képe, a Naplás-tó felett tündöklő halvány sarki fényről:

Visszagondolva, kicsit olyan volt ez az egész, mint a sarki fényes álmaim.  Egészen szürreális, hogy aurórát fotóztam itthon, nem gondoltam volna, hogy valaha lesz rá lehetőségem. Úgy tűnik, tényleg bármi megtörténhet.