Miután egy meglepi betegség következtében rövidre kellett zárnunk az albán utazásunkat, úgy döntöttünk Emivel, hogy pár napot még a hegyekben szeretnénk tölteni a nyár végén. Ez a kiruccanás végül szeptember elejére csúszott, és nem is kívánhattunk volna jobb körülményeket.

Az első, egy héttel korábbi nekifutás alkalmával Bicskénél lerobbantunk. Ezzel párhuzamosan totál megváltozott az időjárás előrejelzés, és végig esett az eső az úticélunkon, szóval jobbkor nem is történhetett volna az incidens.

Második próbálkozásra csereautóval sikerült elérnünk a célunkat, és egészen elképesztő látvány fogadott (de erről majd később, előbb még pár bevezető infó).

Mikor megbeszéltük, hogy hegyekbe szeretnénk menni, nekem alapvető volt, hogy a Magas-Tátra lesz kalandunk helyszíne, ugyanis az a legközelebbi magashegység, és számtalanszor voltam már ott, Eminek azonban más szándékai voltak. Szlovéniában gondolkodott, ezért elkezdtem nézelődni. Pár éve már sátoroztam a szlovén Alpokban, és ha már így messzebbre mentünk, szerettem volna valami új helyet megnézni. Műholdképen kémlelve az osztrák Alpokban egy szimpatikus kis különálló hegy, a Grimming ragadta meg a tekintetemet. Eminek is szimpi volt, így esett végül a választásunk az osztrák Alpokra.

Wikipédián olvasgattam a Grimmingről, és két róla készült képről megnéztem, honnan készültek. Hintereggeralm és Tauplitzalm volt ez a két helyszín, így ezek lettek a fő úticéljaink.

Szedtük a kölcsön kapott sátorfánkat (köszi!), és csütörtök délben nekivágtunk az 5 órás útnak. Így még alhattunk egy nagyot az expedíció előtt, és pont a legjobbkor, aranyóra elején értünk Hintereggeralmba, ahova simán fel lehet menni kocsival, és a parkolás is ingyenes.

Tudatlanul megindultunk a mező legmagasabb pontjára, hogy a lehető legjobb kilátásunk legyen a Grimmingre és a mellette csúcsosodó hegyre, a Hochtausingre (Google-ön nincs kiírva a neve, Mapcarta-n találtam meg). Gyanúsan rövid volt a fű, és tehénlepényből sem volt hiány, de a baljós jelek ellenére nem volt veszély a láthatáron.

Magas hegyek tornyosulnak Hintereggeralmtól nyugatra, így viszonylag korán elmegy a Nap. Szerencsére még épphogy elő tudtam szedni a kamerámat az utolsó napsugarak megörökítéséhez, de mint később kiderült, egy igen fontos kis apróság elkerülte a figyelmemet.

Az utolsó napsugarak

‍Amint eltűnt a Nap a hegy mögött, egy közeli kis kunyhó mögülről masszív tehéncsorda kezdett kis triónk irányába vágtatni (velünk volt Panni is, ha még nem írtam volna). Emi felkapta a Bangót (Pannit), és az ellenkező irányba sietett, én pedig halálfélelmek közepette pár határozott “Hey!!!” és egy “Stop!!!” kiáltással kb. 5 méterre tőlünk megfékeztem a csordát, és oldalazva Emiék felé tartottam. Még egy darabig követtek minket, néha ismét vágtába kezdtek, de szerencsére egy örökkévalóságnak tűnő nagyjából 10 perc után már nem voltunk nekik olyan érdekesek, és tőlünk egész távol tevékenykedtek. Mintha segíteni akartak volna, pont egy fotogén kis viskóig kergettek minket a patás óriások. A naplemente hátralévő részét itt töltöttük.

Mint korábban említettem, egészen csodás látvány tárult elénk. Fények, színek, rétegek. A filmes kamerámba is raktam gyorsan egy tekercs lejárt Fujifilmet, hogy minden eszközzel le tudjam képezni a kilátást. Persze fél percenként hátra-hátra fordultunk, nem-e vágtat felénk ismét egy biobuldózer.

Grimming és Hochtausing

Végre volt időm nyugodtabban, megfontoltabban fotózni, nem pedig úgy, mint mielőtt eltűntek az utolsó napsugarak. Észrevettem, hogy automata ISO-n volt hagyva a kamerám. Alapból mindig 100-on van, de legutóbb esküvőt fotózam vele, ahol a gyorsan változó fényekben jól jött az automata funkció. Így történt meg, hogy fényes nappal totál zajos képeket lőttem 8000-es ISO-val f16-tal. Azért tekertem f16-ig, mert a záridőt már kimaxoltam, és igyekeztem sötétíteni a képen. A nagy sietségben a megszokás miatt nem tűnt fel, hogy a gép az ISO emelésével folyamatosan egy szinten tartja az expót. Nem értettem, miért olyan világos a kép, még ha 1/4000-es záridővel próbálom is sötétíteni. Na itt rájöttem! Néhány panorámaképem biztosan használhatatlan lesz emiatt, hogy egyik darabja 25600-as ISO-val készült, és totál zajos, másik, fényesebb része pedig 100-as ISO-val. A filmes fotókat szerencsére nem fenyegeti ez a veszély.

Megkötöttük Pannit, nehogy megölje a teheneket

Miután mélyen magunkba szívtuk a gyönyörű látványt, megindultunk táborhelyet keresni. Olyan helyet szerettünk volna, ahol meg tudunk állni kocsival, nem vagyunk senkinek szem előtt, lehetőleg nem jár arra ember és van folyóvíz.

Már eléggé a végét jártam, ezért először pár szerpentinnel lejjebb, a tehenektől biztos távolságra, megálltunk vacsorázni. Saját készítésű magvas hajdinazsemle humusszal és paprikával.

Vacsi utáni felpezsdülésünkben egész könnyen megtaláltuk az alvóhelyünket. Na jó, a könnyű itt enyhe túlzás, ugyanis olyan úton jutottunk el hozzá, amin épphogy kiment az autónk, nagy kövek között szakadék szélén manőverezve. Egy turistaút elején mentünk fel, lehet, csak véletlenül maradt le a behajtani tilos tábla, Maps-en be se volt jelölve ez a lehetőség.

Szextillió csillagos szálloda

Androméda-galaxis vintage obival fotózva

Mivel számos csúcsszuper túraútvonal volt a közelben, nem sok esélyt láttam rá, hogy valakinek pont erre a semmilyen kis erdei útra essen a választása. Szerencsére nem zavart minket semmi és senki az alvásban, csak egy bácsit hallottam elsétálni reggel a táborhelyünk melletti ösvényen.

Egy frissítő tusolás és egy napsütötte reggeli után Tauplitzalm felé vettük az irányt. Összesen 14 Eurót kellett fizetnünk a hegyi út használatáért, plusz a fenti parkolásért.

Úgy döntöttünk, hogy egy 6 tavat érintő túraútvonalon fogunk haladni, és a Krallersee lesz az első célpontunk. Hamar rájöttünk, hogy rossz irányba indultunk a parkolóból, de lusták voltunk visszafordulni. Elengedtük a Krallert, és inkább mentünk tovább a Märchensee felé.

A cserjék közül kiérve meseszép látvány fogadott. Igazi gyöngyszem ez a kis tavacska, kristálytiszta vizének sekély részeit apró halak rajai teszik élettelivé.

Leterítettük a plédünket a füves tópartra, és a tűző napsütésben nem sokáig álltunk ellen a hűsítő víz csábításának. Nagyon hideg volt, de nem annyira, hogy pár másodperc után fájjon benne a lábad. Én úsztam is benne egy kört. Még soha életemben nem úsztam ennyit ilyen hideg vízben. Fájt a gégém, ahogy úszás közben néha-néha a felszín alá süllyedt. Erős kontraszt volt a hőmérsékletek között. Annyira átfagytam az alpesi vízben, hogy a tóból kiérve legalább negyed óra kellett, mire elkezdtem ismét, ha csak enyhén is, érezni a Nap melegét. Mindent megkaptunk, amit ez a kis tó adhatott, így ideje volt továbbállnunk. A Steirersee-t néztük ki napunk végső úticéljának.

Utunk során elsétáltunk a Tauplitzsee mellett, ahol egyértelművé vált, hogy visszafele onnan szeretnénk majd megcsodálni a naplementét.

Vadregényes út vezetett a Steirersee-hez. A kinézett kis partszakaszunkat is csak a vízben sétálva lehetett megközelíteni. Panni persze inkább a sűrű susnyán csörtetett át, minthogy úsznia kelljen pár métert. Ez a tó sokkal grandiózusabb volt, mint a Märchensee, és elég messze volt a parkolótól ahhoz, hogy ne hemzsegjen a turistáktól.

Itt volt a lehetőség, hogy teljesen átadjam magam a természetnek, és pucéran ússzak a tó hűs vizében. Mire elhatároztam magam, megjelent a semmiből egy kenus csoport, de már túl késő volt visszafordulni. Nagyot néztek, amikor egy pucér férfi kezdett úszni feléjük a bokrok közül. Gopro-val a számban úsztam, ugyanis impozáns hegycsúcsok magasodtak a fürdőhelyünk fölé, melyekre a helyünkről nem, de a vízről kitűnő kilátás nyílt. Ezt a látványt szerettem volna megörökíteni, de sajnos még a befelé úszás közben lefagyott a GoPro, és ez csak a partra visszaérve derült ki. Bár kellemesen pezsdítő volt a hűvös víz, nem akartam még egy kört úszni, úgyhogy ez a kép csak az emlékezetemben marad meg.

A Tauplitzsee-hez visszaérve felmentünk egy közeli domb tetejére, hogy onnan készítsünk képeket az alpesi faházakról, a rózsaszínben pompázó Grimminggel a háttérben. Nem ért minket csalódás, ismét csodaszép látványt nyújtott az éjjeledés. Ekkor még nem is sejtettük, milyen eseménydús lesz a nap vége.

Jobb felül látszik kicsit a Tauplitzsee, háttérben a Grimming

Bangóval

Emi és a fagyott Bambó

A parkolót elhagyva pár száz méteren belül riasztott az autó, hogy lapos a gumi. Kiszálltam megnézni, valóban az volt. Gondoltam, biztos csak lassú defekt, mehetünk tovább. Előző este elég vad utakon mentünk, szóval elképzelhető volt, hogy akkor történt a bibi, és egy egész nap alatt eresztett ennyit. Sajnos mire leértünk a hegyről egyértelművé vált, hogy ez nem lassú defekt, és azonnal cserélni kell a kereket, már csak épphogy volt használható.

Megijedtünk, hogy ismét idő előtt kell megszakítanunk a kiruccanásunkat, és mankókerékkel kell késő este hazagurulnunk Magyarországra, ugyanis azzal esélytelen lett volna olyan úton menni, mint ahol az első táborhelyünk volt.

Kétszer is nagy szerencsénk volt. Először, hogy volt a kocsiban pótkerék. Másodszor, hogy nem csak egy mankókerék, hanem egy teljes értékű ötödik kerék, így egy kis botlás után ismét sínen voltunk.

A változatosság kedvéért igyekeztünk másik táborhelyet keresni, és a kutatás során horrorfilmbe illő jelenetekbe csöppentünk.

Az új helyen már maga a környék sem volt szimpatikus, rossz érzésünk lett tőle valamiért. Nem sokkal azután, hogy megtaláltuk a tökéletes, folyóparti helyünket, egyértelművé vált, hogy valaki más gyorsabb volt nálunk. Egy nemrég használt tűzrakóhely, és két ijesztő külsejű sátracska fogadott. Mindkét sátor váza egymásnak támasztott gallyakból állt, melyekre levelekkel teli ágakból épült a külső, szélálló borítás. A nagyobbik sátorban egész kényelmesen el tudott volna férni egy felnőtt ember, a kisebbik sátor viszont mintha egy kisbabának készült volna, és egy csontot találtam benne. Remélem, esetleg egy őznek volt valamilyen lábcsontja, és nem egy ember alkarja. A második éjszakánkat is az első, bevált helyünkön töltöttük.

Semmi tervünk nem volt a harmadik napra, azon kívül, hogy csak estefele szeretnénk indulni hazafelé.

A 20 kiló kajából, amit a woltos futárkockámban vittünk magunkkal, semmit sem kívántam reggelire, ezért a reggeli rutin után első programként boltba mentünk. Alditól Billáig mindenféle üzlet és bevásárló központ van a hegyek alatti kisvárosban. Talán Budapesten sincs ennyire koncentráltan ennyi opció egy helyen.

Mindeközben egy rövid Google Maps-es nézelődés során meglett a napi célpontunk. A Grundlsee. Tulajdonképpen egy Balaton, ami osztrák és hegyek veszik körbe és kristálytiszta a vize és nem Balaton.

Nem töltöttünk órákat annak az egy kis eldugott zugnak a keresésével, ahol nem kell fizetni a parkolásért, hanem benyeltük a 8 Eurós napidíjat, és a fürdőhelyünk mellett parkoltunk. Látogatásunkkor szerencsére nem sokan voltak a tónál, így könnyen találtunk egy privát helyecskét a fák alatti kavicsos parton. Egész nap pihentünk, jól esett a kikapcsolódás.

A Grundlsee partján

Ahogy esteledett, a nap mellett az utunk is a végéhez ért. Gyönyörű időnk volt. Ebből a három napból kiindulva azt gondolnám, hogy errefelé mindig felhőtlen az időjárás. Számos élménnyel és álombeli képekkel gazdagodva tértünk haza, biztosan nem ez volt az utolsó látogatásunk az osztrák Alpokba.