Megkértem Emit, jellemezze öt szóban Izlandot. Négy jutott eszébe: másvilág, kiszámíthatatlan, izgalmas, sokoldalú. Ezzel már túl is vagyok a nehezén, vagyis, hogy belekezdjek. Térjünk a lényegre!

Nagyon szerettem volna északra menni. Tényleg nagyon. Régóta. Számtalanszor álmodtam sarki fényekkel, fjordokkal, havas tetejű sziklafalakkal. Ideje volt valóra váltani.

Norvégiához húzott a szívem, évek óta szemezek a Lofoten-szigetekkel. Sajnos minél jobban elmélyültem a tervezésben, annál egyértelműbbé vált, hogy ez most nem fog menni. Első találatok alapján 500 ezer forintba került volna egy hétre csak az autóbérlés. Alaposabb kutatás után találtam járgányt 250-300 ezer forintért is, ami bár az 500-hoz képest igen kedvező, még mindig bőven túllépte a büdzsémet. A több átszállásos, szintén méregdrága repjegyekről és a luxus árú, szállásnak nevezett kis szerszámos fészerekről ne is beszéljünk! Elkezdtem alternatívákat keresni.

Nem kell sokáig kutakodni, hogy rájöjjön az ember, ár-érték arányban Izland verhetetlen. A déli partvonalát már bejártam pár éve, úgyhogy most északon volt a sor. Ebből az utunkból kiindulva úgy tűnik, ezen a térségen találhatóak az igazi rejtett kincsek.

Indulás előtt pár nappal meghirdetett egy promóciót a légitársaságunk, 3 ezer forintért lehetett 20 kilós bőröndöt feladni. Gondolkodás nélkül lecsaptunk rá, így kivételesen nem kellett semmit kabát alatt és duty free-s szatyrokba tömködve felcsempészni a gépre. Kicsit persze át is léptük a 20 kilót, de a self check-innél simán átslisszoltunk.

Most, hogy ezeket megbeszéltük, térjünk rá a szigeten történtekre. A következőkben 1(-11) hónap távlatából igyekszem felidézni izlandi kalandunkat.

Március 5

Késő délután érkeztünk meg a szigetre. Borús idő volt, talán még az eső is szemerkélt.

Az autókölcsönzőnél kötöttünk egy közepes, szélvédőt is magába foglaló biztosítást (ez később nagyon jól jött), majd kulccsal a kezünkben megindultunk a parkoló felé. A kis térképen, amit a kezembe nyomtak, egészen máshova volt X-elve a kocsi, mint ahol valójában parkolt, de a logikámat félretéve, Emi intuíciójára támaszkodva megtaláltuk: egy 3 ajtós, kék Suzuki Swift. Fáradtságunkban volt egy kis fennakadás, de végül sikerült megtalálnunk a hátsó ajtók kilincseit. 5 ajtós, kék Suzuki Swiftünkkel kettészeltük az éjszakát.

Ugye, hogy olyan, mintha nem lenne kilincs a hátsó ajtón? (ez a kép egy későbbi napon készült)

6 órát vezettem az első szállásunkig Siglufjörðurba. Alig láttam, hol ér véget az út, és kezdődik minden más. Emlékezetem szerint nem voltak az út szélén fák, bokrok, korlát, talán záróvonal se, csak az aszfalttal egyszínű sötét izlandi talaj. Hosszasan haladtunk a végtelen feketeségben. Emi az ablakhoz simulva gyönyörködött a csillagokban.

Előző hétvégén rendkívül erős sarki fény pompázott az égen, még Magyarországról is lehetett látni. Az ilyen erős kitöréseket általában nyugodtabb időszak követi. Otthon még bosszankodtunk emiatt, hogy előbb kellett volna mennünk, lekéstük a jó fényeket, de aznap este örültünk neki, hogy nyugodtan, fomo nélkül fekhettünk le aludni végre.

Március 6

Ez volt a vízeséses nap. Megnéztük Európa második legerőteljesebbjét is, a Dettifoss-t, melyen másodpercenként közel 200 köbméter víz zúdul le. Ha jól számoltam, 3 és fél perc alatt töltene meg egy 10 emeletes panelház méretű akváriumot. Ez így nem tűnik olyan durvának, mint gondoltam. Azért volt szimpatikus ez a vízesés, mert jó esetben (nyáron) olyan közel lehet hozzá állni a tetejénél, hogy szinte megérintheted a monumentális áradatot. Télen azonban – mint kiderült – több méter hó borítja az odavezető utat a kedvező oldalon, a túloldalon pedig sajnos csak távolabbról, egy kiépített platformról lehet szemlélni a végtelen özönlést. Erre az oldalra se volt piskóta az út, rendesen megdolgoztattuk a Swift menetstabilizálóját, meg persze az idegrendszeremet.

Goðafoss

nem sokáig volt ilyen tiszta az út

Odafele végig azon stresszeltem, hogy elég gyorsan menjek ahhoz, hogy fenntartsam a lendületünket, nehogy a hóban ragadjunk, de ne is menjek túl sebesen, hogy egy esetleges megcsúszás esetén kanyarban is az úton tudjam tartani az autót. Mondanom sem kell, mikor csodával határos módon célba értünk, jó pár járgány volt a parkolóban, de csak a miénk volt kétkerék-meghajtású. Kivételesen igyekeztünk nem utolsóként elhagyni a helyszínt, hogy legyen még mögöttünk valaki, ha elakadnánk visszafelé. Ha 4x4-et béreltünk volna, biztos nem lett volna rá szükség, de mivel csak egy Swiftünk volt, törvényszerű, hogy jól jött volna az extra meghajtás.

Ezen a napon is több, mint 6 órát vezettem, ezért egyáltalán nem bántam, hogy konkrétan 0-ra csökkent a kp, és ismét nyugodtan fekhettünk le aludni.

Március 7

Strandolás

Hetedike volt számomra az első igazán jó nap. Végre kerültük a több száz kilométeres utazásokat, csak 60 kilométert mentünk a közeli Hofsósig, ahol kb. 3300 forintért fürdőztünk egy patyolattiszta kis strandon.

Fun fact: Izlandon kötelező strandolás előtt pucéran letusolni, szabálysértést követ el, aki ezt mellőzi. Kíváncsi vagyok, mit szólna egy izlandi egy magyar termálfürdőben. Lehet, inkább kihagyná a bőrdarabokkal és miegymással dúsított barnás színű vizet. Tényleg döbbenetes tisztaság volt a fürdő teljes területén.

Felejthetetlen élmény volt a távoli havas csúcsok és az óceán ölelésében egy 30 fokos úszómedencében lubickolni. Passzív pihenésre vágyóknak volt egy kisebb, 38 fokos üldögélős medence is. Itt elindult bennem egy érzés, ami innentől meghatározó volt, és csak egyre erősödött bennem: mintha álmodnék.

Kezdetben miénk volt az egész strand, de idővel érkezett egy kisebb gyerekcsoport úszóedzésre, majd egy spanyolnak tűnő pár. Szerencsére nem zavartuk egymást, ki tudtunk élvezni minden percet a délután 1-es napközi zárásig. 

Visszafelé még megálltunk pár elhagyatottnak tűnő épületnél és egy nagyon sárga világítótoronynál, majd a szállásunkon készültünk az esti próbatételre.

Expedíció

Siglufjörður a Siglu-fjord kiépített, nyugati partján fekszik. A túlsó part teljes mértékben elhagyatott, csak halvány nyomai érzékelhetőek az 50-es években virágzó heringhalászatnak. Néhány kötél-, kikötő- és betonmaradvány az első pár száz méteren, majd hosszú kilométerekkel odébb egy elhagyatott világítótorony, Selvíkurnef.

Ígéretes volt a sarki fény előrejelzés. Éreztük magunkban az erőt. Selvíkurnef volt a kiszemelt fotóalany, kb. 3 kilométerre az út végétől. Finoman szólva kalandos út vezetett odáig. Nyáron biztos van ösvény. Vélhetően télen is, csak jó mélyen a felszín alatt. Mikor először szakadt be alattam a felülről tömörnek tűnő, de valójában csupán egy vékony kupolát képező hóréteg, és zuhantam alá enyhe túlzással derékig, az alatta csordogáló patakba pedig bokáig, rájöttünk, hogy itt bizony vízfolyásokat borít a ropogós fehér fátyol. És még ki tudja miket. Akár ösvények is előfordulhatnak.

Még párszor eljátszottam, hogy félig eltűntem a hóban, majd idővel megtanultam gyors léptekkel, szinte súlytalanul átszaladni azokon a szakaszokon, ahol csordogálást hallottam. Emi kisebb pánikrohamok ellenére kitartóan követett.

A romos torony közelében felállítottuk állványainkat, és vártuk a csodát. Még bőven világos volt, mikor egy halvány, egész eget átívelő fénysávra lettem figyelmes. Emi azt mondta, csak képzelődök, de ahogy az ég egyre inkább sötétedett, rövidesen belátta, valóban van ott valami, ami fokozatosan egyre élénkebb zöld színben dereng. Láttam már korábban hasonlót, éreztem, hogy jó auróránk lesz aznap éjjel.

egy rendkívül torz panorámakép

Végre teljesen elmúlt a nappali fény, és felváltva itt-ott-amott élénkült fel a sarki fény. Minden irányban megmutatta magát, csak északra, az előre eltervezett képen, a világítótorony mögött nem. Nyilvánvalóan. Sebaj, megvolt az ízelítő, jöhetett a főműsor.

Lágyan vibráló, táncolva rohanó, zöldből rózsaszínné váló, holdfénynél ragyogóbb égi szalagok fénye árasztotta el a fjordot. Nemhogy szavakba önteni, pusztán felfogni is nehéz azt a látványt, amit a sarki fények nyújtanak. Mintha naplementét látna, aki korábban csak délben élt. Itt jobbnak láttam videózni, úgyhogy képeket sajnos nem tudok róla mutatni, de hátha egyszer készítek valami vlogszerűt.

1-2 percig tartott a tombolás, aztán volt időnk nyugisan fotózni lassabban fodrozódó fényeket, mielőtt mindent beborított a közelgő felhőtakaró. Nyugodt szívvel indulhattunk visszafelé, jobban nem is jöhettek volna ki az események.

Március 8

Ismét nagy út állt előttünk. 5 órára, a Nyugati fjordok régióban volt a következő szállásunk, amit izgatottan vártunk.

Útközben megálltunk egy legelőnél, ahol hegyekkel a háttérben tudtunk izlandi lovakat fotózni. Az egyik olyan barátságos volt, hogy meg is simogathattam.

Sajnos utánanéztünk, miért van ennyi ló a szigeten. Bár a legtöbbjüket állítólag puszta kedvtelésből tartják, hisz szeretnek lovagolni, néhányukat a húsukért nevelik, amit aztán főként Japánba exportálnak.

A következő állomásunk egy vízesés lett volna, de sajnos valamiért le volt zárva az út, úgyhogy mentünk tovább a Hvítserkur nevezetű sziklaformációhoz. Ismét nagyon stresszes volt a vezetés, nem voltam benne biztos, hogy eljutunk a célig. Lánctalpakkal szétcseszett, eszméletlenül döcögős medrű sártenger vezetett oda. Szegény Swift. Néha, egy-egy nagyobb koppanás után meglepődtünk, hogy még megvan mind a négy kerekünk, és defektet sem kaptunk. Ide is jól jött volna egy 4x4. Vagy egy tank.

Emi

Épp időben érkeztünk meg, hogy még a dagály előtt tudjunk egyet sétálni a szikla lábánál elterülő homokos tengerparton. Egy szemközti szigeten több tucat fóka napozott. A 135 milis obimat persze a kocsiban hagytam, de a crop szenzornak hála az 58-as Heliosszal is egész jó képet tudtam róluk csinálni. Mármint egész jól kivehetőek rajta.

azok ott fókák

Még egy úticélt kipipáltunk, indultunk tovább a kunyhónk felé. Szokásunkhoz híven éppen zárás előtt be tudtunk vásárolni egy Krambúðinban, aztán jött az éjszaka. Nem jutottunk messzire. A falun kívül egy kis pihenőhelynél húzódtunk le az útról, és rövidesen indult is a show. Még naplemente utáni narancs volt az ég alja, de feljebb már jól kivehető volt az auróra. Illedelmesen megvárta, hogy teljesen besötétedjen, aztán olyan dinamikusan tört elő, hogy az előző estit is többszörösen körözte. Nem tudtuk, hova nézzünk, csak forogtunk össze-vissza, egymást instruálva, hogy éppen merre figyeljünk. Szinte az egész eget beborították a mágikus fények, olyan intenzitással, amihez foghatót még soha nem láttam. 1-2 perc után alábbhagyott, kifotóztuk magunkat, és még fényekkel felettünk haladtunk tovább a szállásunk felé.

előtte (egy elhaladó autó fényszórója világított meg)

utána (ugyanazokkal a beállításokkal készült a két kép)

Emi el-elszundított mellettem, de bennem pezsgett a vér, és egész úton a szélvédőhöz simulva kémleltem a fényeket. Már csak 1 órára voltunk a szállástól. Alig vártam, hogy tovább fotózhassam az eget.

Pontatlan koordinátákat kaptunk, de szerencsére Benedikt még éjfélkor is felvette a telefont, így kisebb bökkenők után megtaláltuk a kunyhónkat a semmi közepén, és a kocsival is sikerült közvetlen az ajtónál megállni a nagy hó ellenére.

Vannak ezek az élelmiszerboltos naplementés mémek. Valami hasonlót éltem át, miközben pakoltam ki a kocsiból. Még soha nem láttam annyira élénk, mély zöldnek a sarki fényt, mint miközben a kunyhónkat kerestem, vagy a táskákat cipeltem be az autóból. Olyan auróra korona tűnt elő felettem, mintha egy rózsa kivirágzásáról néztem volna végtelenített timelapse videót. Ezek a pillanatok remélhetőleg örökre velem maradnak.

Emi kényelembe helyezte magát a teraszon lévő termálvizes dézsában. Miután intervalométerrel a sarki fényre állítottam a kamerámat, én is csatlakoztam. Évek óta vágytam rá, hogy egyszer egy melegvizes medencében fekve csodálhassam ezt a varázslatos égi jelenséget, és ez most valóra vált. Emivel. Mintha álmodtam volna.

Március 9 (5. nap)

Olyan régóta nem írtam, hogy a továbbiakban már inkább ki sem írom a dátumot. 

Csodás napra ébredtünk kedvenc kis kunyhónkban. Kiadós reggeli után útrakeltünk a semminek még inkább a közepe felé. Legutóbb Svédországban voltam olyan tökéletesen sima fehérségben, mint itt a hegyeken átkelve. Egészen elképesztő látványt nyújtott a monokróm, lankás táj. Úticélunk nem más volt, mint Hörgshlíðarlaug. Bizony. Egy helyiek által fenntartott, ingyenesen használható, frissen felújított termálvizes medence a Mjóifjörður partján, hegyek és hullámok ölelésében.

Két dolog miatt izgultunk. Egyrészt, hogy csak a miénk legyen a medence, hisz hétvége volt; másrészt, hogy egyáltalán el tudjunk menni a medencéhez, ugyanis a főútról leváló odavezető kis útról semmi infónk nem volt.

Meglepetésünkre, (bár lehet, csak a korábbi napokon szerzett tapasztalat miatt) az út egészen elfogadható volt, a Swifttel sem jelentett gondot az odajutás. Csak az volt a bökkenő, hogy kb. 10 ember fürdőzött éppen a picike medencében, mikor megérkeztünk. 2 teljes család, kisgyerekek meg minden. Azt hittük, eddig tartott a szerencsénk, de valami csoda folytán, rövid megfigyelés után úgy tűnt, távozni készülnek. Kb. negyed óra várakozást követően csak a miénk volt ez a csepp meleg oázis a fagyos rengetegben.

Öcsém kölcsön adta a drónját, és itt volt a tökéletes alkalom, hogy kipróbáljam. Eleinte még a bekapcsolása is gondot okozott, de rövidesen előttem lebegett, én pedig próbálgattam, melyik joystick mit csinál. Nagyon izgalmas, intuitív folyamat volt, pár perc után rá is állt az agyam, melyik kart merre toljam, hogy azt csinálja a kis gép, amire gondolok. Jó kis találmány.

Nagyon sok pont és épp történt ezen az utazáson. Ez ebben a pillanatban sem volt máshogy. Pont, ahogy elégségesen kiáztunk a melegvízben és kidrónoztuk magunkat, megjelent egy helyi bácsi, aki, mintha ott se lettünk volna, elkezdte leengedni és kipucolni a medencét. Ideje volt továbbállnunk. 

Így, hogy ki lettünk tessékelve a medencéből, még volt időnk megállni pár helyen hazafelé, és a naplemente lágy fényében bejárni a fagyos fjord partvidékét.

Mire visszaértünk a szállásra beesteledett, és ismét egy álomba csöppentünk, talán most a leginkább.

talán ez a kedvenc képem, amit valaha készítettem, életem eddigi legjobb szállásáról

Általában, mikor sarki fényt fotóz az ember, nehézséget okoz, hogy érdekes előtérrel jó kompozíciót találjon a képhez. Ha meg is van a tökéletes beállítás, a fény előszeretettel mutatkozik kizárólag az ellenkező irányban, akár a távoli délen is. Itt egyik irányba sem jelentett gondot a komponálás, ugyanis teljesen körüljárható, fotogén kis kunyhók és fenyvesek borították a vidéket, az aurora pedig hol itt, hol ott, minden égtájon tündökölt. Mint egy kisgyerek a cukorkaboltban, ide-oda rohangálva az összes lehetőségbe belekóstoltam. Sosem volt még ehhez fogható fotós élményem. Tényleg nagyon gyanús volt nekem, hogy egy álom az egész, és fel fogok ébredni. Persze azóta, mire ezeket a sorokat írom, eltelt pár hónap, és egy-két shitstorm visszaállította az egyensúlyt.

Bár már hajnali órákat írtunk, mégiscsak az utolsó éjszakánk volt ezen a szálláson, ki kellett maxolni. Miután úgy éreztem, eleget fotóztam, kiraktam még egy timelapse-et, és a dézsába huppantam. Hiába jelezte a szállásadó, hogy ingyen van a végtelen melegvíz, nyugodtan hagyjuk nyitva, magyaros lelkiismeretünk nem hagyta, hogy egész nap folyjon a víz, mikor ott se vagyunk. Tehát elzártuk. És a dézsa eléggé kihűlt. Amint beleültem megnyitottam, és kitartóan vártam, hogy melegedjen a kis medence, de nem igazán javult a helyzet. Volt egy kis akadás a csap menetén, ezért én a sötétben azt hittem, elértem a végét, nem akartam feszegetni, törtem már el így dolgokat. Már vagy negyed órája fagyoskodtam, mikor megjelent Emi. Gyakorlottan tekert még kettőt a csapon, és megmentette az éjszakát. Elkezdett áradni a forróvíz, pikk-pakk elérte, majd át is lépte a még jóleső 38 fokot. Így zártuk az utolsó éjszakát: halvány sarki fény alatt, kellemes meleg vízben, együtt ellazulva.

6. nap

Káprázó napsütésre ébredtünk szívünkre nőtt kis kunyhónkban. Nehéz volt a búcsú, de készen álltunk új horizontok felfedezésére. Ezúttal délnek vettük az irányt, 200 kilométerre, Fossatúnban volt a következő, és egyben utolsó szállásunk.

Útközben tettünk egy kis kitérőt a Snæfellsnes-félszigetre. A nyugis, északi régiót magunk mögött hagyva, a fővároshoz közeledve egyre több turistával találkoztunk. Az illúziórombolás akkor teljesedett ki, amikor megérkeztünk a világhírű Kirkjufell-hegyhez. Nyugdíjasok, kínaiak, és nyugdíjas kínaiak tömkelege fogadott. Turistaszállító kisbuszok flottáival telített fizetős parkolók. A már mindenki által számtalanszor látott, agyonfotózott kompozíciókra, mint legyek egy tetemre gerjedtek sokmilliós felszereléseikkel az elhivatott fotóművészek. Minél nagyobb, minél szénszálasabb, minél több állvánnyal igyekeztek dominanciát mutatni. Ez az eredménye, ha túl sok helyen jelenik meg egy túl jól kinéző, túl könnyen elkészíthető kép.

egy névtelen lagúna partján, Kirkjufelltől nyugatra

Igyekeztünk eldugottabb zugokat találni, de mindenütt magánutak és magánútnak hazudott közutak szabtak gátat terveinknek. Az érintetlenebb, szabadabb északi régió után ez különösen frusztráló volt. Végül a hegytől nyugatra lévő lagúna partját és környékét választottuk. Itt egy árva lélek sem volt. Már kicsit kellemetlen leírnom, hogy ismét szerencsénk volt az aurórával, gyönyörűen tündökölt. Még a hajnali órákban is csak nehezen tudtunk elindulni végre a szállásunk felé, többször megálltunk az út szélén, hogy az ablakot lehúzva nézzük, ahogy kecsesen táncolnak a fények a hegyek fölött.

tök menő kép lett volna, ha bal alulra parkolok a kocsival

Hajnalok hajnalán becsekkoltunk az utolsó szállásunkra, és újabb felejthetetlen élményekkel gazdagodva zártuk a napot egy – még a korábbinál is kisebb – fa kunyhóban.

7. nap

Kipihenten ébredtünk otthonos kis sleeping podunkban. Volt egy mini asztali hűtőnk, melyet este tele is pakoltunk egy csomag sonkával és egy csomag szeletelt sajttal. Valamikor az éjszaka folyamán úgy döntött, fűtő funkcióra vált, úgyhogy reggelre már nem volt szeletelt sajtunk. Senkinek nem ajánlom ezt a szállást, de sajnos nem igazán van alternatíva a környéken. Közös fürdőszobák, konyhák és hot tubok vannak a 30-40 kis kabinhoz. A tisztasággal nem volt gond, és március elején a telítettség sem okozott problémát, de a konyhákat és a medencéket – ha jól emlékszem – csak este 10-ig lehetett használni. Mint egy gyerektáborban. Szerencsére wc-re azért ki lehetett menni, és a hajnali check-in is kulcsszéffel biztosítva volt.

Szóval főtt főtt sonkánkkal és szeleteletlen sajtunkkal fölvértezve útra keltünk. Ismét a Snæfellsnes-félszigetre tartottunk, most a déli oldalára, a Rauðfeldsgjá-szurdokhoz. Útközben találtunk egy elhagyatott házat, és a közelében egy természetes termálvízforrást egy kis kerek fürdőlyukkal. Ez volt a Landbrotalaug hot spring. Adta magát a program estére: sarki fény fotózás az elhagyatott háznál, majd mártózás a melegvízben. Csak nehogy mások beelőzzenek…

A következő megállónk egy hírhedt fekete templom volt, a Búðakirkja. Itt is olyan kavalkád fogadott, mint a Kirkjufellnél, úgyhogy gyorsan továbbálltunk.

A Rauðfeldsgjá-szurdoknál szerencsére más volt a helyzet. A hasadék bejárata és a parkoló közti 450 méteres táv, illetve a tény, hogy erről a helyről nem készül annyi képeslapfotó elégnek bizonyult ahhoz, hogy eltántorítsa a kisbuszos turistacsoportokat. A szűk, kígyózó kanyon meredek talaját – és részben falát – lassan olvadó, sikamlós jég borította. Talán ezért se volt sok turista. Bejártuk, amit lehetett, majd seggen csúszva visszaindultunk a kocsihoz.

Rauðfeldsgjá-szurdok, ott van egy ember a bejáratához közel

A part mentén haladtunk tovább a félsziget vége felé. Megnéztük a Lóndrangar sziklákat, majd a naplementenézős spotunkhoz, a Svörtuloft világítótoronyhoz tartottunk. Végig azt reméltem, hogy valahol látni fogunk lundákat, de sajnos sehol sem jártunk sikerrel. Találkoztunk viszont más, hasonlóan érdekes helyi állatokkal. Éppen a sziklafal réseiben megbúvó madarakat kémleltük felülről, mikor mögöttünk játékosan átrohant egy fehér és egy szürke kutyaszerű lény. Két sarki róka. Mikor megláttak minket, szétváltak, és eltérő irányokba menekültek. Reméljük, rövidesen újra egymásra találtak.

Svörtuloft világítótorony

Sajnos a felhőzet kitakarta a horizonton víz alá merülő Napot, de így is gyönyörű látványt nyújtott a lágy fény fakulásában egyre sötétedő vulkanikus táj.

Nem volt más hátra, mint korábban szőtt terveink valóra váltása. 100 kilométer választott el a hőn áhított kis melegvizes pocsolyánktól, ez pont elég volt ahhoz, hogy teljesen besötétedjen, mire odaérünk. Sajnos eléggé beborult, de a felhők közt nyíló réseken halvány, szabad szemmel szinte színtelen fény szivárgott a borzasztóan szeles, kietlen pusztaságra. Készítettünk pár komor hangulatú, horrorra hajazó képet az elhagyatott házzal. A kamerán látszott, hogy a felhők között áthasító fény zöldes árnyalatú, odafent már alakulóban volt az esti műsor.

Elegünk lett a jeges, viharos szélben való küszködésből, lett egy használható képünk, ideje volt a jól megérdemelt forró forrásvízbe merülésnek. Csupán pár száz méterre volt egymástól a két helyszín, és pillanatokon belül már a páragyár közelében parkoltunk, csak volt egy kis bibi. Egy másik autó. Gondoltuk, hátha csak pont itt húzódtak le az útról bevállalósabb utazók, és épp benne alszanak, de a fürdőlyukhoz érve bebizonyosodott, hogy nem voltak egyediek a terveink, ráadásul be is előztek minket. Hozzájuk közeledve levettem a fejlámpám fényerejét, és óvatosan megkérdeztem őket, meddig szándékoznak maradni. Nem fogyott ki a szerencsénk, éppen távozni készültek. Már régóta ott lehettek, és a szinte teljes felhőtakaró a vad széllel párosítva vélhetően kiölte belőlük annak reményét, hogy jobbra forduljon a helyzet. Meg persze a nyomás, hogy más is szeretne ott fürdeni.

Rövidesen szabad volt a pálya, ekkor következett az éjjel második legkellemetlenebb része. Levetkőzni a csontig hatoló szélviharban. Hogy legyen valami kézzelfogható emlékünk erről a csodával határos kis medencéről, állványon beállítottam a kamerámat, mielőtt csatlakoztam Emihez. A ruháinkat kövek közé dugdostuk, így szerencsére semmit nem ragadt magával az orkán. Nem sok esélyt láttunk rá, hogy kitisztuljon az ég. Kellően kiáztunk, gondoltuk, ideje indulni. Kevés nehezebb dolog van az életben, mint egy hűvös őszi estén zárás előtt kimászni a berekfürdői ikermedence melengető lágy vizéből, de a Landbrotalaug hot spring elhagyása egy sarkvidéki orkán kellős közepén anyaszült meztelenül közéjük tartozik.

Közvetlen előttünk állt az éjjel legkellemetlenebb része. Számtalanszor végigvettem, vizualizáltam, mit, hogyan, milyen sorrendben fogok csinálni. Kipattanok, törcsi, aláöltözet, pulcsi, kabát, nadrág, zokni, cipő. Talán zoknit nem is vettem, csak felhúztam a meleg bakancsomat. Sikerrel jártam, és már fűtött is a technikai ruházatom, mire Emi is követte a példámat. Ideje volt megnézni, hogyan sikerültek a képek.

A szélsőséges időjárási viszonyok, pára, fagy, szélvihar kombinációja látszólag nem tett jót a kamerámnak. Ki kellett cserélnem a fagyott akksit, hogy egyáltalán be tudjam kapcsolni. Aztán jött a fekete leves. Valahogy elállítódott a fókusz, az összes kép totál homályos lett. Vaciláltunk, mi legyen, és végül úgy voltunk vele, ér annyit ez a fotó, hogy megismételjük a próbatételt. Már gyakorlottak voltunk.

Nem véletlen történtek így a dolgok. Miután visszamásztunk a melegségbe és ismét kényelembe helyeztük magunkat, felszakadozott a felhőzet, és mintha újult erőre kapott volna az ég, ismét megcsodálhattuk a fodrozódó fényeket. Egészen hihetetlen zárása volt életünk eddigi egyik legjobb hetének.

8. nap

Hazautunk előtt volt pár óránk szétnézni a fővárosban. Számtalan gyönyürű fénykép borította a turistásabb utcák kirakatait, remélem, az enyémeim között is akadnak hasonlóan lenyűgözőek. Emi megitta a kötelezőt egy szimpatikus kis kávézóban, majd lemostuk a kocsit, és egyértelművé vált, jó ötlet volt a szélvédő-biztosítás. Mint a csillagos ég, úgy nézett ki az apró felverődő kavicsok okozta kis sérülésekkel borított edzett üveg.

Nem sokkal később felhők felett szállva, számtalan felejthetetlen élmény mámorában repültünk hazafele.

Egyszer az életben mindenkinek látnia kéne Izlandot. Éppen a napciklus csúcsán járunk, úgyhogy ne habozzatok! Legközelebb előreláthatólag több, mint 10 év múlva lesznek megint ilyen intenzívek a sarki fények.

Mire ennek a végére értem, már 2025. február 23-a van, és jövő héten utazunk a Lofoten-szigetekre. Getaroundon szuper áron tudtunk autót bérelni, Bookingon rengeteg új, frissen felkerülő szállás közül válogathattunk óriási kedvezményekkel, és a Budapest-Tromsø repjegyet is kihoztuk 40 ezerből oda-vissza londoni átszállásokkal.